Amikor belépek, hatalmas bőröndöket, mázsás súlyokat teszek le kapujában. Hátrahagyom mindazt, ami fáj, azt, ami aggaszt, a terhelő gondokat, a megoldhatatlan helyzeteket, az emberek érthetetlen rosszindulatát. Csend. Ez mind csak a bűnös világ része, mindez nem férkőzhet ide be.

Halkan lépdelek, meztelen lépek be a szentélybe. Nincs ámítás. Itt csak én vagyok, és a teremtő erő. A természet ereje. Nem számít, honnan jöttem, nem számít, mim van. Az Anyatermészet halkan befogad, átölel.

Apró fejű virágocskák nesztelen, latinul suttognak utánam. Némelynek még színes virágszirma sincs, mégis oly' kedves. Az összhang részét képezik. Tökéletes egyensúlyban ebben a hatalmas családban.

Lágy szellő fú át a fák közt. A lombkoronák éppencsak kizöldelltek, friss leveleik között mozaikosan tetszik át a még bátortalan napsugár. Megvéd. Eltakar. Itt lent, az aggastyán fák alatt kellemes a lét. Cirógatnak a tavaszi illatok, a friss, dohos föld, a bársony moha.

Kitárom szívemet. Minden végtagomat átjárja a béke. Az idő lelassul, egy pillanatra megértem, és átélem a világegyetem végtelenségét. Az emelkedőn érzem, ahogy kapillárisaimba friss oxigén szökik. Teljesen átmossa létemet a friss, üde, természet adta erő.

Nyugalom. Boldog kiteljesedés. Minden alkalommal, amikor belépek az Erdő kapuján.

Fotó: "Bakonyi Gyilkos-tó" (Hubertlaki tó), 2017. április